Halálról az ovisoknak (Hogyan mondjuk el, hogy meghalt...?)

Gajdári (Moldva) sírkereszt

A családban két év alatt több haláleset is volt, amikor közeli hozzátartozók hunytak el. Kicsit aggódtam, hogy miként is fogjuk tudni feldolgozni mindezeket (én, mint egyén, de mint anya is, aki ugyebár, példamutató is egyben), lévén, hogy a gyerekek kicsik, nem tudják, csak érzik a bennünk rejlő feszültséget és minden rezdülésünket. Miként magyarázzam, hogy nincs többé, hogy én sírok, vagy ha levert vagyok.
Arra a következtetésre jutottam, hogy:

• az élet nem habos torta, ezt az oldalát is köteles vagyok bemutatni neki (egyszer mindenki meghal: előbb-utóbb. Azért inkább utóbb, mint előbb. :) )
• ha én tudok gyászolni, azt a gyerekem megtanulja. Ha én nem tudok gyászolni, azt is megtanulja a gyerekem. Akkor tanítsam meg a lehető legjobban arra, hogyan lehet feldolgozni a végleges elválást.
• a sírás enyhíti a feszültséget, "oldja" a bánatot. Lehet sírni a gyerek előtt.
• ha tabu téma a halál, akkor ebből a gyerek csak azt fogja fel, hogy valamit titkolnak előle, emiatt rosszul érzi magát, netán önmagát hibáztatja. Soha ne mondj olyant neki, hogy "megbántottad, rossz voltál, s azért halt meg" vagy ehhez hasonlókat. Azon kívül, hogy nem igaz, akkora terhet raksz rá, amit felnőtt embernek is nehéz elviselni. Hát még egy kis lurkónak??! (Na de az érzelmi zsarolás ez egy külön téma, amitől mindig vöröset látok a szemem előtt...)
• következő dolgok nekünk segítettek (biztos, nem mindent szakszerűen, "ca la carte" végeztem/végzek, de használtak): képeket nézegettünk, meséltem az elhunytról, a vele kapcsolatos emlékekről, arról, hol született, milyen volt gyerekként, örökölt tárgyakat mutattam, és igyekeztem, értelmi szintjének megfelelően, válaszolni a kérdéseire. Mindegyikre. Még a kényelmetlenekre is.
• csak olyan magyarázatot adj neki, amiben 100%-ig hiszel (vagy nem hiszel). Én személy szerint hiszek abban, hogy valamilyen úton-módon vigyáznak rám a hozzám közelállók, és velem vannak életem során. Nem kell túlbonyolítani a témát. Itt vannak, nincsenek, felmentek a mennybe, lelkük továbbél, nem él tovább. Egyszerűen. Persze, nem durván.

Hangsúlyozom, hogy értelmi és korosztályának megfelelő szinten kell közölni. A lényeg, hogy magad se áltasd, hogy túl kicsi, nem veszi észre, nem tudja mi az. Én sem nagyon tudom, nehéz felfogni, de a fájdalmad, a rezdülésed érzi a gyerek.

A téma kapcsán elbeszélgettem Czirjek Katalin óvónénivel, aki az általam tapasztaltakat erősítette meg, illetve egy kis kiegészítést is nyújtott.

Czirjek Katalin óvónő a családjával (családi fotó)

Én egy falusi óvodában tanítok. Itt a gyerekek pici koruktól szembesülnek a halál tényével. Ami egy városi gyerek számára trauma, az itt nekik mindennapos. Egy disznóölésnél a gyerekek ott állnak és bámulnak. Természetes tény, hogy a kisállatok fele nem éri meg a felnőttkort. És mivel ez egy kis közösség az is természetes, hogy a közösségben történő halálesetekről ők is tudnak. A gyerek jelen van a halottas háznál, a virrasztóban, a tor előkészítésénél és a temetésen is, hisz mindenki más is ott van. Így a gyászt feldolgozó technikákat is élőben látják. Nem érzik szükségét a megbeszélésnek. Az elmesélésnek azonban igen. Az a gyerek, akinek a családjában haláleset volt, az teljes részletességgel napi szinten beszámol társainak a halottas háznál történő eseményekről. A társaik felteszik a kérdéseket és az érintett válaszol. Mindezt teljes természetességgel.

Ám beszélgettem már olyan gyerekkel, aki a szeretett nagymama halálát aljas elhagyásnak élte meg, mert a szülők nem használták a megfelelő terminust. Azt mondták a gyereknek, hogy elment a túlvilágra. És ő úgy értette, hogy a nagymama önszántából szedte a sátorfáját és mindenkit itthagyott.

A csoport akivel jelenleg dolgozom egy vegyes 11 gyerekből álló csoport. Mivel mi az ovitól 50 méterre lakunk és a gyerekek járatosak hozzánk máskor is, ezért a mi udvarunkon élő kutyák közkincsnek számítanak. Két kutyánk volt: egy németvizsla és egy kopó. Sajnos a kopónk, Bora két hete megdöglött. Mivel Bora itt nőtt fel és minden nap járt az ovi udvarára, ezért a gyerekeknek feltűnt a hiánya és rákérdeztek, hogy mi történt. A fiam szűkszavúan annyit mondott az ovis társainak, hogy Bora megbetegedett, orvoshoz vittük, de már nem lehetett "megjavítani" és megdöglött.

Ne ferdítsünk, használjuk a megfelelő terminust: meghalt. Miért? mert egyszer mindenki meghal, ez a rendje az életnek. A meghalt személy sem akart meghalni, de elérkezett az idő. Tőlem is kérdezték a gyerekek, hogy mikor fogják látni Borát. Erre a válasz, hogy soha. Miért, kérdezték a gyerekeim. Azért mert megdöglött, ez azt jelenti, hogy már soha nem fogjuk többet látni és soha nem fogjuk többet simogatni. Csak a szeretetére emlékszünk és a fényképeken láthatjuk újra. Ezt megértették. És ezzel ők lezártnak is tekintik a témát. 

A négyéves fiam annyit tudott, amennyit mi is: Bora hirtelen megbetegedett és sürgősen orvoshoz kell vinni. Amikor az orvos felhívott, hogy felbontották Borát és nincs mit tenni érte, akkor engem utolért a bőgés. Az én gyerekeim azt hiszem még nem láttak így sírni és kérdezték, hogy mi a baj. Mondtam, hogy megdöglött Bora és ezért nagyon szomorú vagyok. Nem firtatták, érezték, hogy ezt nekem kell megoldani. A megdöglöttet meg nem értették szerintem.

Na de egy gyerekközösség ennyivel nem éri be, aznap a mese után feljött a téma és tőlem is megkérdezték, hogy mi történt. Én a lehető legobjektívebben elmeséltem a tényeket. Rákérdeztek, hogy mi lett a holttesttel, amire a fiam elmesélte a temetési szertartást és a fejfa állítást.

A temetésen én nem vettem részt, mert dolgoztam. Ők temették el négyen: a férjem, a fiam, a lányom és a vizslánk. Nekik elmondtuk, hogy Bora már nincs. A holttestét meg a diófa alá ástuk. A férjem a gyászt tettek által oldja, így közösen elmentek a falubeli asztaloshoz és készítettek egy fejfát. A fiamnak támadt az ötlete, hogy virágot is kellene vinni a sírra.

Mondanom sem kell, hogy aznap délután minden ovis a kertünkben volt sírszemlén.
Azóta eltelt két hét, néha szabad játéknál hallottam, hogy "halott" van, de nem gyakrabban mint máskor (nálunk mindennapos a disznóvágás, marhaölés, tyúkvágás és minden állati dolog, lásd bugatás és fekundálás). Ma azonban arra lettem figyelmes, hogy a csoport össze van verődve a kerítés mellett, egy nagy gödör mellett, amit a vizslánk ásott és eszeveszetten kiabálnak. Nem mentem közelebb, mert annyira nagy volt az összhang és az együttműködés, hogy nem akartam megzavarni őket. A kiabált szöveg a következő volt: "avem lebeniță, veniți la lebeniță" ("görögdinnyét árulunk", "vegyenek görögdinnyét" románul). Lejárt a közös ordibálás, játszottunk egyet közösen és mindenki hazament. Mi is hazajöttünk leülünk ebédelni és a fiam elkezd mesélni az apjának.

-Apa ma temetés volt.
-Hol?
-Az oviban.
-Ki halt meg?
-Egy bot. És eltemettük a kiásott gödörbe. Virágot is vittünk. Oda kellett a víz.
-Milyen víz, kérdem én.
-Az amiért hazajöttem (úgy kérezett el, hogy nagyon szomjas, hazajön ásványvízért).
-És az minek kellett?
-Megöntözni a sírt.
-Miért?
-Mert ez egy olyan sír.
Nekem közben kezd derengeni valami. Megkérdem:
-És az az ordibálás mi volt?
-Sirattuk a botot, mert kedves volt nekünk.
Csend.
Erre a fiam:
-Én mondtam, hogy virágot kell vinni, mert kedves nekünk. Erre Norbi mondta, ha kedves, akkor siratni is kell. Megsirattuk. És aztán megöntöztük.

Most is ér a nevetés, ami nagy dolog, mert amióta elvesztettük Borát nem nagyon szokott. Főleg nem a halál kapcsán, de ez az egyszerűség, amivel ők eljátsszák és ezáltal feldogozzák a halál kérdését, az felszabadító volt számomra is.

A mi esetünk annyiban volt szenzáció, hogy mi egy általuk ismert állatnak is megadtuk a végső tisztességet. Ez itt rendhagyó, de  mi úgy tűnik egyes dolgokban városiak maradtunk.