Játszótéri agresszívitás

"Ha nem hajlandó a csoport szabályait betartani, kiközösítik."

Amióta anya vagyok a legtöbb frusztrációm a tehetetlenségből származik. Nagyon nehéz elfogadni és lenyelni bizonyos dolgokat, és azt is nehéz elfogadni, hogy ez már az ő életük. Ha mi folyton beleavatkozunk az ő közösségi életükbe, akkor bennük azt erősítjük meg, hogy ők képtelenek ezt önerőből megoldani.

Inkább abban kellene segíteni nekik, hogy megtalálják azokat a stratégiákat, amivel beilleszkedhetnek, vagy megoldhatják a gondjaikat. És néha azt is türelmesen kell nézni, hogy ők frusztráltak, dühösek, mert nem sikerül. Nekünk sem sikerül mindig. A kudarc az élet része.... A gyerekek életének is a része.

Mindenki gyereke kapott hideget-meleget a játszótéren. Úgy, ahogy mi is kapunk a napi társadalmi érintkezéseink során. Azt jó átgondolni, hogy mi hogyan reagálunk arra, amikor velünk történik hasonló. Jó lenne tudatosítani, hogy milyen stratégiát akarunk megtanítani a gyerekeknek. Jó lenne, ha azt is tudnánk, hogy NINCS ROSSZ GYERMEK, csak rosszul/csúnyán viselkedő. Mi felnőttek tudjuk, hogy a világ nem fekete-fehér, jó lenne a szürke árnyalatokat a gyerekekkel is megismertetni, ha toleranciára szeretnénk nevelni őket.

Az alábbi stratégiát én is alkalmazom a mindennapokban. Mivel nem látom értelmét fölöslegesen konfrontálódni, felnőtt embereket nevelni, inkább odébbállok.

" Lehetsz kurta lábú, roma vagy félszemű, de ha kiharcoltad a helyed és betartod a szabályokat, akkor elfogadnak annak aki vagy. És értékelik azt, amit tudsz."

Ha találkozunk egy olyan gyerekkel, aki folyamatosan dobálja a homokot (és az anyuka nem szól rá, mert örvend, hogy nem éppen őt kínozza), akkor mi odébbállunk. A szöveg általában a következő: gyere játszunk máshol. Ha rákérdez, hogy miért, elmondom, hogy azért, mert nem szeretném, ha hajat kellene mossunk. Ilyenkor eljön mindkét gyerekem, de gyakran érzik az igényét, hogy megbeszéljük. És akkor ha kérdez, elmondom, hogy az a kisfiú homokot dobált, amit nem lett volna szabad, de az anyukája nem szólt rá (jó tudatosítani a gyerekben, hogy a szülőnek ez felelőssége lenne). Nekünk meg nem feladatunk nevelni őt (Aki megpróbált már idegen gyereket meggyőzni arról, hogy valamit ne tegyen, tudja miről beszélek. Ha per pillanat el is fogadja a szabályt, amint hátat fordítasz neki, biztos megszegi. Idegen gyereket nem lehet nevelni, még ismerőst is nehezen). És ha a csemetém úgy dönt, hogy rossznak titulálja a gyereket és az igazságérzete azt követeli, hogy valaki megbüntesse a rossz tetteiért, akkor el szoktam mondani, hogy mi pont ezt tettük. Ha mi eljöttünk, akkor ő egyedül maradt és elveszítette annak a lehetőségét, hogy veletek játszon. Ez már rossz neki, vagyis mi megbüntettük. (Meg az anyukájának is rossz, mert visszatér a csemetéje hozzá, de ezt nem mondom, csak gondolom.)

A gyerek játékainak az eltulajdonítása azonban egy más dolog. Nálunk otthon az a szabály, hogy senkinek nem vehetsz ki a kezéből játékot. Ha a fiam játszik egy játékkal, akkor azt senki el nem veheti tőle (kivételt képez a saját tulajdonú játék). Ha nem tudnak megegyezni a gyerekek a játékok elosztásán, akkor három napra elveszem mindkettőjüktől. Figyelmeztetem őket, ha nem osszák el békésen, elveszem. És meg is teszem. Ezért nálunk a birtok és a kézben tartás szent. Ha a homokozóban a gyerekem játszik a saját játékával, akkor azt ne vegye el tőle senki. Kérje el. Ha akarja, akkor a gyerek odaadja, ha nem, akkor meg pech. Ti odaadjátok a telefonotokat vagy laptopotokat a kollegátoknak ha kéri? Attól függ, hogy ki kéri és mire, és attól is, hogy nektek szükségetek van-e rá. Ez így van a gyerekekkel is. Ha egy gyerekközösségen belül szabály a megosztás és veszekedés esetén az elkobzás, akkor a gyerekek nem fognak veszekedni a játékokon és nem fognak két percenként felnőtt után kiabálni, hogy ossza el a játékot. Kipróbált és működő rendszer az óvódás csoportban is. Ha egy gyerek elveszi az enyém játékát arra buzdítom őket, hogy kérjék vissza (ne vegyék, hanem kérjék), ha erre nem adja vissza az illető gyerek, akkor megyek én nyomatéknak. Elmagyarázom, hogy nálunk mi a szabály és segítek visszaszerezni a játékot. Az enyémek igen ritkán kérnek el idegen gyerekektől játékot. Ismerősök között meg megy a cserebere, az üzletelés meg a hatalmi harc.

"Ismerősök között meg megy a cserebere, az üzletelés meg a hatalmi harc."

GYEREKKÖZÖSSÉG ÉS A DZSUNGEL TÖRVÉNYE. Mi felnőttek nagyon gyakran akadunk ki azon, hogy hogyan viselkednek és beszélnek egymással a gyerekek. Pedig ugyanazt teszik, mint mi, csak még nem tudják olyan szépen megjátszani a szerepeket. Amikor valaki szándékosan elrontja a munkánkat, vagy ellehetetleníti azt, akkor mi is legszívesebben ordítanánk. A gyerek meg is teszi. Néha még üt is. Nem szép, nem jó, kérdés, hogy jogos-e. Ha összezársz négy azonos korú gyereket egy vakáció erejéig, akkor ott elindul a hatalmi harc. Minden gyerek igyekszik minél jobb pozíciót kivívni a csoporton belül. Emellett kezdik megfogalmazni a csoport szabályait is. Ha egy gyerek nem hajlandó a csoport szabályait betartani, akkor azt kiközösítik. Erre szokott minden anyuka nagyot ugrani és elmondani a csemetéjének, hogy „nem szabad”, és „játszodj Pistikével is”. Pedig nem jó ötlet. Mert ők játszani fognak Pistikével, amikor Pistike hajlandó lesz betartani a szabályt.
Ha békén hagyjuk a csemetéket, akkor Pistike rádöbben, hogy milyen rossz neki egyedül és visszamegy. Egy kicsit meghúzza magát, megpróbálja betartani a szabályt és akkor helyet kap ő is. És arról a pozícióról majd tud bizonyos stratégiákkal haladni előre a ranglétrán. És ezen a ranglétrán számít a kor, a képességek, az alkalmazkodó képesség stb. 

Na ugye, hogy nem is olyan más a gyerekek társadalma, mint a miénk? Csakhogy amikor valakit kiközösítenek, akkor sokkal durvábban teszik, mint mi felnőttek.

De tapasztalatból mondom, hogy amikor befogadnak egy gyereket, akkor azt sokkal jobban teszik, mint mi felnőttek. Lehetsz kurta lábú, roma vagy félszemű, de ha kiharcoltad a helyed és betartod a szabályokat, akkor elfogadnak annak aki vagy. És értékelik azt, amit tudsz. Na itt már nem föltétlenül hasonlít a gyerekközösség a felnőttekéhez.

Czirjek Katalin írása

Tetszett? Oszd meg!