Nekem néha azért nehéz munkába menni, mert nehezemre esik alkalmazkodni a kollegákhoz.
Pedig én elég könnyen alkalmazkodok. ... A gyereknek is azért nehéz oviba járni, mert nehéz alkalmazkodni a sokszínű gyerektömeghez, az ott érvényes szabályrendszerhez és a vezetőhöz/idomárhoz/ kotlómamához. A gyerek igen ritkán jár azért oviba, mert igénye van rá. Erre jön az a mondás: de hát a gyereknek szüksége van/igénye van gyerektársaságra. És ez így van. De ha választási lehetősége van, akkor inkább megy spontán gyerekközösségbe, ahol anya 10-50 méteres távolságban van és megvéd, hazavisz amikor meguntam vagy egyszerűen csak nincs kedvem alkalmazkodni. Ezzel szemben az oviban van egy barátságos személy, aki felügyel 20-30 gyereket. Ez a személy nem nyújthatja azt az érzelmi biztonságot és egyéni szabadságot, amit anya nyújt. Nem teheti, mert 20 gyereke van, és ahhoz, hogy élhető legyen ez a világ normarendszerre van szükség. Ami néha az aberráció határát súrolja, de kell.
Van barátnőm, akinél 35 kiscsoportos van beiratva. Mellékesen, gyerekpszichológus az illető. A múltkor mesélte, hogy muszáj volt bevezetni a programra pisilést (ami rossz és minden elvével ütközik), mert egyébként őneki be kellett volna költöznie a fürdőbe, míg a tömeg azt csinált, amit akart. Otthon, ugye, nem várjuk el a gyerektől, hogy akkor pisiljen, amikor "itt van az ideje".
Amikor a játszótéren vagyunk, akkor a gyereket felügyeljük, ha kell megvédjük, a játékaira vigyázunk. Na ez egy óvodai közösségben nagyjából dzsungel törvénye alapján dől el. Az óvónő felállítja a szabályokat, de nem tud mindenhol ott lenni. A gyerekek igen gyakran kerülnek olyan szituációba, amikor meg kell védjék a saját érdekeiket. Sokkal többször, mint otthon és teljesen más eszközökkel.
Anyát ugráltatni mesterfokon megy minden gyereknek, de hogyan ugráltatod az ovis társad vagy hogyan éred el, hogy az óvónő a te érdekeidet képviselje az már más dolog. Van akinek jobban megy, van akinek nem. Ezek mind olyan szituációk amiket a gyerek meg kell oldjon és amíg a megoldást megtalálja, addig frusztrált. Van olyan gyerek, aki felméri (általában az első hét után), hogy nem éri meg... Az ovi nem is olyan jó buli. Na és akkor jön a reggeli időhúzás, az érzelmi zsarolás, az óvodai sírás stb. A kérdés az, hogy hogyan reagál erre a környezet. Szerintem erre két lehetőség van.
Az első, hogy a szülő eldönti, hogy a gyereknek ezt meg kell szokni. Ezt igényként megfogalmazza a gyereknek és nem árul zsákbamacskát. Ne mondjuk a gyereknek ilyenkor, hogy "az oviban olyan jó/ meglátod milyen jó lesz amikor a pajtásokkal játszol/ és hasonlók". (Ez kb. olyan, mintha neked reggel a férjed azt mondaná, hogy ne parázz már a mai nap miatt, lehet, hogy kiröhögnek a kollegák az elrontott frizurád miatt és a főnök majd téged szívat ma, de meglátod, hogy élvezni fogod). Fogalmazzuk meg tisztán és érthetően, hogy ez egy elvárás a mi részünkről. Nézd, te már nagylány vagy. A nagylányok oviba járnak. Tudom, hogy nehéz és jobban szeretnél itthon lenni, de nem lehet. Anya munkába jár, te meg oviba. És mivel te nagyon ügyes vagy és okos, azt is tudom, hogy ezt te meg tudod csinálni.
Ne legyen alkudozás tárgya.
Lehet díjazni, amikor látjuk az igyekezetet. Például amikor utánad jövök, akkor elmegyünk a kedvenc játszóteredre, mert látom, hogy igyekszel nem sírni. Az is fontos, hogy elmondjuk a napi programot és azt, hogy mikor megyünk utána. Elmész, játszol, reggelizel, játszódtok az óvó nénivel, ebédelsz, alszol és amikor felébredsz anya már ott lesz. És ehhez a programhoz szigorúan tartsuk magunk. Amikor felébred tényleg legyünk ott. Reggel, az érkezéskor a létező legrövidebb időt töltsük az előtérben, mert az érzelmi zsarolás itt a legintenzívebb. Tapasztalatból mondom, hogy van olyan gyerek, aki képes úgy elkeseredni, hogy hányik. Kolozsvári pályafutásom alatt láttam olyan kislányt, aki a reggeli búcsúzásnál négyszer hányt, amikor az anyukája kilépett az ajtón, sóhajtott egyet és elment játszani. Én álltam és néztem... Szóval bemegyünk, cipőt cserélünk, puszit adunk és cust... eltűntünk. Az óvónő megoldja a többit. Mindegyiknek van valami sajátos technikája erre. Ha hosszas a búcsúzás, akkor a gyerek úgy érezheti, hogy ez a téma még tárgyalás alatt van és akkor ő bevet mindent, hogy az ő nézőpontja érvényesüljön. Tudom, hogy ez rettenetesen cinikusan hangzik, de ha sok ilyen jelenetet látsz, akkor azt is tudod már, hogy mi lesz a gyerek következő reakciója.
A másik járható út az, hogy nem várod el a gyerektől, hogy oviba járjon. Egyszerűen belátod, hogy nem éri meg. És közlöd vele, hogyha nem akar, akkor nem kötelező oviba mennie. És van olyan gyerek, aki egy egész tanévet kihagy, ha megadják neki a lehetőséget. Ahogy nő és edzettebb lesz, úgyis vonzani fogja az ovi, mert már belekóstolt. Érezte, hogy milyen az, amikor megállás nélkül érnek téged az ingerek, mindig történik valami. És amikor megfogalmazza, hogy menni szeretne, vagy látod rajta, hogy talán megpróbálná, akkor kell visszavinni az oviba. És menet közben segíteni feldolgozni a frusztrációit. Ez egy többletmunkával és többlet kiadással járó út. Szülőként azzal is szembesülnöd kell, hogy a társadalom pont úgy el fogja várni tőled, hogy a gyereked beszoktasd az oviba. Csak akkor az elvárást veled szemben fogalmazzák meg és nem a gyerekkel. Ennek is megvannak az előnyei. Kitolod azt az időszakot, amikor a gyerek egy elfogadó, alkalmazkodó és szerető környezetben éli a mindennapjait és megadod neki a lehetőséget, hogy annyit és úgy éljen szociális életet, ahogy te/ő/ti akarjátok/akarod. Sokkal nagyobb a kontroll, sokkal több a munka. A felelősség a tiéd, nem mondhatod, hogy ez is egy rossz szokás, amit az oviból szedett össze. (Pedig ez egy olyan jó kifogás néha).
Amikor a gyerek eléri a 3 éves kort, akkor szerintem erőteljesebbé válik az a kérdés, hogy mit akarsz továbbadni/megtanítani a gyereknek. Addig nagyon erős a késztetés, hogy a gyerek igényeit kiszolgáld. Bennem ekörül a kor körül tudatosult, hogy a gyerek már nem kisbaba, hogy nagyon hatékonyan "használ" és hogy én már nem vagyok elég neki, több kell a világból. Ha lehet akkor úgy, hogy én is ott legyek, de ha nem akkor anélkül is bevállalja. ÉN nem vagyok és nem voltam soha az óvoda híve, de az én fiam két és fél évesen kezdett oviba járni, mert ő akart. Látta a gyerekeket az udvaron játszani és sírva jött haza, hogy ő is menni akar. Elengedtem. Rémálmai voltak, nem akartam többet engedni, de ő ragaszkodott. Akkor azt mondtam, szóljon ha nem akar. Minden reggel megkérdeztem, hogy akar-e menni. Elmondtam, hogy otthon mi fog történni (a húga 6 hónapos volt ekkor) délelőtt és ő eldöntötte, hogy az itthoni vagy az óvodai műsort szeretné. Egy hónap után teljesen kimaradt és három és fél éves korában kezdte előről, amikor én lettem az egyik óvónője. A lányom kétévesen vonult oviba önszántából. Négy hónap mindennapos ovi után, ő csak a szabad játékra volt hajlandó bejönni. Utána vette a táskáját és hazajött az apjához. Most hároméves elmúlt és minden reggel akar menni, pedig kijelentette, hogyha nem én leszek az óvónő nem megy. És láss csodát, mégis megy... Pedig elvárás nincs, már csak azért sem, mert kistesó útban van, és ilyenkor nagyon rossz ötlet "eltávolítani" a már meglévő testvéreket.
Szóval kérdés, hogy mit akarsz megtanítani a gyereknek. Azt, hogy a világ nem olyan, amilyennek elképzelte és ehhez alkalmazkodni kell. Vagy meghosszabbítod a türelmi időt, amikor még maradhat a szoknyád mellett. El lehet ezt dönteni szülőként, vagy lehetsz rugalmas, úszhatsz az árral és kialakul menet közben, hogy mi a jó mindenkinek. Mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya is. Egyik sem jobb a másiknál, ez is egy döntés, mint az, hogy meddig szoptatsz. Vagy egyáltalán szoptatsz-e. Jó tudatosan választani és utána következetesen kiállni a döntés mellett, mert így sokkal hamarabb alkalmazkodik a gyerek is. Ha te magabiztos vagy, akkor ő is az lesz....(mert te vagy az etalon, jó esetben kiskamasz koráig. Szóval élvezzük, míg lehet.)
Czirjék Katalin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése